~.~.~.~ Alanna szemszöge ~.~.~.~
-Mit? - kérdeztem.
-Tessék? - nézett fel zavartan.
-Mit sajnálsz?
-Az előbbit. - mondta nem túl sokat mondóan, majd elfordult. Olyan ideges lettem, hogy úgy remegtem, mint egy nagy adag epers kocsonya a gyümölcstorta tetején. (Milyen finom is az...) Legszívesebben felpofoztam volna dühömben, de inkább elfojtottam ezt magamban - mivel egyszerűen nem tudtam megindokolni. Nem tudtam mi "készített ki" ennyire.
-Nézz a szemembe, ha velem beszélsz! - mondtam kicsit ingerülten.
-Jajj, istenem, ne csináld már... - forgatta Matt a szemeit. Talán ő még dühösebb volt, mint én. Nem volt egyértelmű se a mozdulatai, se a hangja alapján.
-Matt! - szóltam rá ismét.
-Ismételjem is el? - támaszkodott a falnak.
-Igen! - mondtam, amin láthatóan meglepődött. Egy pillanatra eltűnt az eddigi düh az arcáról. A szemeiből csak a zavart tudtam kiolvasni. Annak ellenére, hogy ő sziklaszilárdan állt előttem, én pedig egész testemben remegtem, azt hiszem, most a szellemi fölény nálam volt. Matt mindig bunkó, ha úgy érzi felette állnak. Úgy viselkedik, mintha mindenkit lenézne, és nem is számítana neki rajta kívül senki... Azt hiszem ő így védekezik. Csak van egy hibája: ha valakinek hagyja, hogy megismerje milyen is valójában, az onnantól kezdve átlát rajta. És én pontosan tudtam, hogy a labda úgymond nálam van; ha nem is értettem miért...
Hosszú másodperceken át álltunk egymással szemben. Egy óvszerautomata mellett, egy benzinkútnál. Hajnalok hajnalán. Én térdig sárosan, ő karikás szemekkel. Azt hiszem egy kicsit ironikus a szituáció.
-Sajnálom kicsim. - sóhajtotta.
Az ő keménysége megtűnt, és fogalmam sincs miért, de a remegésem is megszűnt. Mintha megállt volna az idő. Nagyon furcsa érzés kerített hatalmába, amit egyszerűen lehetetlen megfogalmazni. Még sosem éreztem ezt az előtt.
-Gyere ide! - nyújtotta felém a karját, bár alig fél méterre állt tőlem.
Megfogtam a kezét, és hagytam, hogy átöleljen. Az egyik karjával a nyakam, a másikkal a derekam fogta, és nem engedett el hosszú ideig - nem mintha akartam volna. Jó érzés volt ott lenni a karjai között. Már régen volt ilyen... Annyira régen, hogy egyszer csak azon kaptam magam, hogy lehunytam a szemeim...
Amikor ez tudatosult bennem, automatikusan el akartam húzódni, de a nyakamat tartva nem engedte. A homlokát az enyémnek támasztotta, és tisztán láttam, ahogy lehunyja a szemét, majd az ajkaim felé hajol. Nem küzdöttem ellene. Hagytam, hogy az ajkai hozzám érjenek. Engedtem neki, hogy a nyelvével utat törjön a számba, sőt, még élveztem is. Olyan volt, mint az a bizonyos első csók... Amikor szinte beleolvadsz a másikba... És egyszerűen csak, élveztem. Nem tudom jobban körül írni. Jó volt, és nem csak a csók alatt. Amikor elengedett, akkor is jól éreztem magam.
-Ugye tudod, hogy ez semmin nem változtat? - néztem a gyönyörű szemeibe.
-Min nem változtat? - kérdezte.
-Azon, hogy Carryvel vagy.
-Tudom. - szorított magához.
-Szakítanod kell vele. - mondtam.
-Tudom. - csukta be a szemét, majd a vállamba temette az arcát.
-Nem azt kérem, hogy miattam, hanem hogy magad miatt. - egészítettem ki.
-Ez nehéz. - sóhajtotta.
-Tudom. - válaszoltam, amin egy kicsit elmosolyodott., és ismét meg akart csókolni. Elhúztam a fejem, nem akartam 'túlzásba esni', nem mintha ez eddig nem történt volna meg. A zemébe nézve azonban azt láttam, hogy ez rosszul esett neki. Adtam egy puszit a szájára, majd sóhajtottam, és megszólaltam:
-Menjünk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése